Elgyalogoltam a közeli vonatállomásra. Egy középkorú férfi várt a vonatra. Figyelmesen megnéztem. Hideg téli nap volt, és a férfi szandált viselt a lábán, melyek látni engedték az izületi gyulladástól eltorzult lábujjait. Rendetlen lábkörmei pedikűrösért kiáltottak. Nem tudtam levenni a szemem ezekről a szemérmetlenül megmutatkozó ráncos és torz lábujjairól. Hányinger kerítette hatalmába a testem, reszketett, mint az avatatlan kéz által mozgatott marionettbábu. A férfi rámnézett, de nem szólt semmit. Jobb is, gondoltam, hiszen a legegyszerűbb kérdésre sem tudtam volna válaszolni. Nem is hiányzott. A tekintete eszembe juttatta, hogy nem lesz könnyű. Menekülni akartam, visszacsinálni mindent, hazamenni, megkeresni magam a tükörben, ami nem ismert meg, de hiába.
A vonat pontosan érkezett. Hagytam, hogy felszálljon a férfi és, még mindig bizonytalanul, vártam, hogy a peronőr megadja az indulásjelzést, majd végül felszálltam a vonatra. Miután érvényesítettem a jegyemet, leültem egy, a reggeli újság olvasásába temetkező férfival szemben.
A férfi az állomásról felkelt a helyéről, és megmagyarázhatatlan módon mellém ült le. Fagyos hideg lett úrrá a kupéban. Úgy tűnt, a körmök karmokként életre kelnek és áttörnek a személyes területem határain, mint ahogy a víz túlárad a gáton. Annyira közel éreztem őket, hogy nem tudtam elkerülni a hidegrázást a teljes testemben, mint amikor ők jöttek, mindig fehérben, a csipeszük mint a rák ollói, és megragadtak a körmök, egymás után, és én kiabálni akartam, de nem tudtam, nem tudtam...Talán ő is egy volt közülük? Mit keresett ezen a vonaton? Miért ült mellém?
Erőszakkal elfordítottam a tekintetem a körmeiről, és akkor megláttam a nőket, mind feketében, sorbaállva, gyászba borulva. Micsoda furcsa özvegyek! – gondoltam. Egy valóságos seregnyi fiatal és középkorú nő, feketébe öltözve egy halottvirrasztásra – halott nélkül. Na és én? Talán nem voltam én is halott nélküli özvegy? Megnéztem a ruhámat, amiről eltűntek a színek, úgy próbáltam felidézni őket, mint ahogy a hajótörött keresi a szárazföldet, de hiába. Minél jobban próbáltam, annál inkább fakultak a színek és én ottmaradtam a fekete-fehér világomban.
Újra rájuk néztem. Egyformák, csak a fehér, hófehér blúzban engedtek meg maguknak némi eredetiséget. Milyen furcsák ezek a halott nélküli özvegyek, akik ilyen korán utaznak, az első reggeli vonattal. Be vannak mázolva, és: feketére! Feketére, és: be vannak mázolva...! – ismételgettem magamnak, ennyi vizsgálódás után.
Amikor leszállnak a vonatról, tömegesen a nagy áruházakba szaladnak majd, nem vásárolni, mint a frusztrált háziasszonyok, hanem mosolyt árulni minden egyes „Good morning, have you been served? How are you today? Have you had a good day?"-jel anélkül, hogy bármennyire is érdekelné őket, hogy mit válaszolnak nekik.
A férfi velem szemben úgy olvassa az újságot, mintha ő lenne az egyetlen utas a vonaton. Egy óriási papírkordon bomlik szét, elválasztva minket. Kíváncsian olvasni kezdem ingyen, amit ilyen udvariatlanul rámtukmálnak. Amikor végre, több hasztalan próbálkozás után, eléri, hogy a kellő oldalon legyen félbe hajtva az újság, sikerül látnom a fényképedet. Látod, mégis elérted, a te híred van a címlapon, nem volt hát hiába annyi távollét, annyi kiküldetés. A fényképezőgéped, mindig csak a fényképezőgéped, áthatolja a fájdalmat, megmutatja a félelemtől torzult, éhségtől emésztett, a halál látványában elkapott. Hiányzik, hogy annyit rohanj, hogy áthágd a fájdalom küszöbét? És az én fájdalmam, talán nem fájdalom? És az én magányom nem magány? És az én félelmem nem félelem?
A vonat újra megáll egy másik állomáson. A feketébe öltözött nők nem hagyják abba a csevegést, nem szentelek semmennyi figyelmet sem az efajta szófecsérlésnek, nem érdekel.
A férfi megint annyira közel teszi az újságot, hogy most még jobban látlak. Fiatal újságíró meghal a terrorista támadásban.
Mikor? Hogyan? Miért? Hol? Melyik pillanatban tűnt el minden, melyik pillanatban mentél el? Te és én = mi. Te = én. Én = te.
Egy könnycsepp gurul le csendben az arcomon, további könnycseppek társaságát keresve, követik is, amíg teljes nem lesz a kép. A férfi lapoz, észrevesz, és az újság fölött szánakozó pillantást vet rám, melyet felnagyít az óriási szemüvege. „Szegény asszony, biztos elhagyta a férje", gondolja biztosan, mielőtt újra belemerül a menedéket adó olvasásba. Mintha meg akarná védeni magát a közeli fájdalomtól – Bosznia, Szlovénia, Ruanda nagyon messze van – én egész közel vagyok. Megint közel teszi az újságot, mintha én is olyan rövidlátó lennék, mint ő. Halálhíred olvasva a feleségedre gondolok, aki holnaptól kezdve elkezdi élni az élete másik felét, „Holnaptól kezdve félig az életemet, félig a halálomat fogom élni...", aki holnaptól kezdve az özvegyed lesz, a hivatalos özvegyed, per secula seculorum, ámen.
Te és én mi voltunk, te és ő ők voltak, ti voltatok, te voltál, ő van és én vagyok. Szép nyelvtani levezetés. Ő egyedül lesz: én még jobban. – Nem, nem leszek egyedül, van bennem egy nyom, egy kis szeletke belőled, valami, ami a tiéd és az enyém! Amit ma el akartam pusztítani, hogy ne maradjon nyoma a hiábavaló ígéreteidnek, a délutánjaid és estéid maradékának, amiket a másik nőtől loptál el. „Meglásd, ez az év már nem így fog végetérni. Nem bírom tovább," de hát úgy tűnik, hogy bírtad, és hogy bírtad! „Drága, értsd meg, hogy nem hagyhatom el, szüksége van rám," mintha nekem sosem lett volna rád szükségem, te kretén. „Figyelj, ne hisztizz, el fogom hagyni, ígérem, hogy el fogom hagyni, adj időt." Mennyi időt akartál? Egy örökkévalóságot? Egy teljes életet?
Nem, nem, és nem! Nem fogom hagyni, hogy elmenj. Megtartom őt, az enyém lesz, csak az enyém. A kis özvegy soha nem szült neked fiat, még akkor sem tudna, ha egy egész hadsereggel lefekszik. De én igen; én igen.
A szemüveges meglepetten néz. „Asszonyom, jól érzi magát?" kérdi, miközben idegesen, beteges aprólékossággal próbálja összehajtani az újságot. „Asszonyom, jól érzi magát?" ismétli meg, most már az újságot gondosan az elegáns aktatáskájában tudva. Nem válaszolok. Minek? Úgysem érti meg. Csak kifújom az orrom és letörlöm a szüntelen könnyeket egy össze-viszza hajtogatott papírzsbkendővel.
Epilógus gyanánt
Most jobban látom őt, szemben van velem, újra vonatra szállt. A szemem sarkából nézem. Nem kifejezetten szép, de ritka szépséget sugároz. Ránézek, és cinkos mosollyal rámmosolyog. Én vagyok, én voltam ez a lány a vonaton.
Maria Elena Lorenzin: Ausztrália, Argentína (San Juan) © 1996
Traducción al húngaro de Kovács Ildi © 1998
E-mail: klis@osiris.elte.hu